Vajon hány doboz cigarettát kell még elszívnom, s hány liter kotyogós kávét kell még lefőznöm ahhoz, hogy visszhangot adhassak az elmondhatatlannak? Mert a felocsúdási idő már réges – rég eltelt. Nehezen ugyan, de sikerült feldolgozni a felfoghatatlant. Azt a tényt, hogy végre colorStar koncert volt a Müpában!

A zenekar s rajongótábora köztudomásúan vájtfül-kalóz. A koncerteken felváltva elégedetlenkednek a hangosítás okozta kellemetlenségek miatt. Nos, a Müpában (kiérdemelt helyükön) csak néhány pantomimmozdulat igazolta a megszokottakat. Ez az este abszolúte más volt, mint az eddigiek.

Egész nyugodtan, részrehajlás nélkül állíthatom, hogy soha ilyen összeszedett „könnyűzenei” produkcióval nem találkoztam még a tiszta hangok fellegvárában, s colorStaros pályafutásom alatt sem tapasztaltam effélét. Amennyiben azt hinnék, hogy elfogult vagyok, engedélyezzenek nekem némi ’megmagyarázásos magyarázkodást’: mert tényleg zseniális érzés az, ha az ember a kedvenceiről pozitívan szózhat, hogyne, valamivel kényesebb ügy, ha ’orra-alá-dörgölés’ az aktuális produkció folyománya. De hát ugye erről szól a realista kritika…

Azt hiszem az, hogy a palotát piedesztálra emelem, senkinek sem szúr szemet. Kényes ízlésű olvasóinknak azt akarom bebizonyítani, hogy miért érdemes a ’színescSillagra’ figyelni. Khm… Szeretni! Szoktam volt mondani (s jobbat kitalálni nem tudok): ők olyan zenebonával támadó űrkalózok, akik a zárt ajtón – ízlés – , a pindurnyi kulcslyukon –  befogadóképesség –  keresztül lopódznak be hozzád s „csendesded” álmodban „hipotalamuszod” ingerlésébe kezdenek. Szomjas vagy és éhes – ergo kíváncsi –, kénytelen vagy kielégíteni szükségleteidet, s legbelül már érzed, hogy téged csak EZ a ZENE érdekel, egészen pontosan ez, az, amire szomjúhoztál eddig.  Éjszakai látogatóid zenebonáréjukkal tehát kinyitották az agyad – konkrétan a zenedobozod – kiskapuit, s szemtelenül csak kis rést hagytak nyitva rajta, amin eztán csak a valóban minőségi zene „szüremkedhetik” át. A fogjuk rá agymosás után pedig már képtelen leszel olyan muzsikára jól érezni magad, amitől mondjuk éhes maradsz, vagy amitől nem 'Forog a világ' veled, vagy mondjuk nem kerülsz alfába… Ez biza’ a colorStar rajongók jussa vagy veszte, nem is tudom pontosan…

De térjünk vissza az ominózus koncertre:   

A Művészetek Palotája ezen a június végi, fülledt estén amolyan galaktikus szimulátorrá változott. Mint egy porszívócső, úgy szippantotta magába a kint kényelmetlenül „dixilandelő” ufonautákat. A helyre csüccs után késésre nem emlékszem, de ha volt is, nem számottevő. Hisz az Uraságok rendszerint megvárakoztatják a beállással Ugribugriékat. Az Ugribugri család, mint a megszeppent jógyerekek viselték magukat a Fesztivál Színházban. Az ünnepség nyitányaként – az unalmas konferálás helyett – rögvest a „paradicsomszószos-virslis-paprikába” csaptak. A közönség kezdeti kínos fészkelődését a merően új s más – remek – vetítések oldották fel. Tévében moziminőség? Hisz értik… ha nem, íme: a kivetítő mellett miniatűr képernyők garantálták az audiovizuális élményfürdőt!

Alkalmasint fehér/átlátszó-hópelyhek/csillagok/buborékok – kinek hogy tetszik, nekem úgy, hogy fénycsóvák – lepték el a színpadot. Mozizást s utazást ígért a zenekar, s betartották, így jó! DeLuxe koncert lévén vendégekben sem szűkölködött a produkció. Hál’istennek ’örökbe fogadták’ Kiss Erzsit, s a TOROK most sem okozott csalódást, csak lúdbőrt a szőrtelen avagy szőrős karokon…

Soós – átkeresztelt János – Tamás alias Csonti játékára a ’bakiparádé’ miatt kevésbé tudtam koncentrálni, sokkal inkább kuncogni a véletlenszerűségen. Bocsánatos bűn, helyeske mondhatni… Az ősi japán dobstílus, a taiko honosításával kísérletező ütősszekció, a Pawaa Mitaiko (Kerényi Ákos, Katona Gergő, Varga Tamás) azonban kocsányon lógó tekintetet generált.

Sőt, hadd éljek egy hasonlattal – érzékeltetésképp, hogy mit műveltek ezek a srácok a vendégsereggel: emlékeznek  Michael Jackson éppen aktuális – tisztelettel szólva – Black or White című videoklipjére? Tudják, amelyben a fotelben csücsülő papa a maximum kakaót meghallva „gejzírként buggyan” keresztül a tetőn, s senkiföldjén landol…

Valótlan a következő állításom, de valami ilyesmi történt a teremben is, erre igazol vissza a Müpa, mint szimulátor asszociációm. Leesett az állunk, elvesztettük a fejünk, a sajátomat még mindig keresem… Elképesztő volt ilyen formában hallani példának okáért a Six steps on the Moont. Számos fanatikus társammal együtt igen hálásak voltunk például a Midnight take-offért. Egyetlen egy számot hiányoltam, pontosan a dobos fiúk miatt. A System breaks downt, mert a gregoriános pulzálásának tökéletes kontrasztot adhatott volna a „sámánikus” lüktetés. Sok koncertet neveztünk már etalonnak, de azt hiszem, ezt a durranást irtó nehéz lesz überelni. Kérdés az, hogy kell-e egyáltalán? Lényeg a lényeg, már hallom a kántálást s már látom a transzparenseket: "co-lor-Star- 'tot' a Mü-pá-ba!" – békejel -

Fotó: Pető Zsuzsa
Forrás: Müpa