A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Tasnádi Csaba vezényletével gondolta újra a budapesti Katona József egykori sikervígjátékát, és újra létrehozta azt a bizonyos közúti tömegbalesetet.

Spiró a senki földjére vezet, oda, ahol valójában minden megtörténhet. Az „út közben” az a hely, amely csak arra jó, hogy úton legyünk. A hely, amely valójában két pont közötti legrövidebb távolság, és semmi másra nem jó, minthogy X helyett előbb utóbb Y-ban legyünk. A szakasz egyik meghatározhatatlan pontjából alkot a szerző Z-t, egy „másik országot”. Emellett korlátoz, hiszen működő kocsi nélkül nincs kezünk, lábunk, a kocsink egy testrész, amely nélkül a nem meghatározható helyen nyomorékok vagyunk, vagyis együtt nyomorodunk le a kocsinkkal. Nincs más lehetőség. A kialakult új helyzet új szabályrendszert hoz létre, hiszen kell az országnak király, szolga, ellenség, és talpnyaló. Így lassan a koccanás közepén új vállalkozás jön létre, és mindenki megtalálja a maga helyét. A vállalkozó, a naccsága, a rövid gatyás mind-mind a saját külső korlátaikat viszik be szinte apportként az új helyzetbe. Az „új országhoz” természetesen csatlakoznak az arra tévedő külső személyek. Van vicces rendőr, vicces maffiózó, a gyerekét csupán tolóerővel ellátó műköröm-anya, és persze a négy külső szem. Az öreg pár számára a legfőbb szórakozás a „cirkusz”, amelyet jó esetben az ablakukból nézve ingyen kapnak meg. És persze ott a hajléktalan, aki életszerűségével leginkább kilóg ebből a pillanatnyi pszeudovilágból. Számára ugyanis itt történik meg a valóság. A Koccanás hálás darab, hiszen a legkülönfélébb karaktereket lehet „ki-betologatni”. Ők lehetnek tragikomikus hősök vagy kabaréfigurák.

Tasnádi leginkább kabaréfigurákat mutat be, néha banális viccekkel prezentálja magát a banalitást, néha saját magukat is eltúlzó karaktereken keresztül (naccsága) áldozza be a finom ábrázolást, és visz el az abszurdok abszurdjába. A Koccanás nyíregyházi előadása működik, és nem elsősorban a Csókolom zenekar hangulatfestő dalaitól. A kórusban énekelt betétdalok korszínezékek, számomra elsősorban a kabaréban kötelező csasztuskákat idézik fel. Mint ahogy a kabarét is előre viszi a zene, úgy itt sincs ez másképp. Mintha Tasnádi kicsit az Ahogy tesszük már-már brechti világát szerette volna kicsit visszahozni. A hangulatfestés valóban hangulatfestés maradt. A Csókolom zenekar rockyhoz csatolt alternatív szövegei úgy lökdösték előre a jeleneteket, mintha ez a bizonyos „Trabant” valahol elakadt volna. Pedig nem.

A Móricz Zsigmond Színház kabaréhoz közelebbi verziója talán több húzást igényelt volna. Néha ugyanis úgy éreztem, hogy néhány poén többszörösen megmagyarázta önmagát, és elfilozofált saját létezésén.