A POSZT idei versenyprogramjában igen nagy szerepet kaptak az ellentétek. Az Érzelem nekifeszült az Értelemnek, a Katona József Színház A filozófus című előadásában pedig az ösztönös szerelem a filozofálás elefántcsonttoronyból letekintő, felfújt keservének. Bessenyei György 1700-as években írt vígjátékát Gothár Péter nevette tovább. A korabeli kacifántos nyelvezetet ugyanis meghagyta, és nyelvi humorként tálalta.

A primitívek nyelve dilettantizmusnak tűnik, a filozofikus nyelv pedig egyfajta kisujjeltartott sznobériának. Valószínűleg Bessenyei korában ugyanez volt a helyzet, csak a nyelv évszázados fejlődése vagy visszafejlődése ezt tovább erősítette. Gothár éppen ezért nem aktualizál, inkább új eszközként használja a régit, és ebben partnerek a színészek. Az erőteljes játék ellenére az az érzésem, mintha valami hiányozna. Egyfelől Ötvös András Párméniója a legkevésbé elrajzolt figura, miközben a darab azt sugallja, hogy a céltalan filozofálás nem más, mint semmire sem jó póz. Leginkább a túlgondolkodó paródiájára számítanék, miközben a primitív vagy félprimitív karakterek sokkal viccesebbek, és nem akkor, amikor a filozófiát, mint eszközt használnák valakinek a meghódítására. Mészáros Béla Lidás szerepében zseniális, talán ő az előadás egyik legszerethetőbb karaktere, mégis amikor a filozófiával ismerkedik, és azt közvetlen gyorsan ható szerként használná problémáira, inkább megsajnálom, mint nevetek rajta. A Pálmai Anna alakította Ángyelika, Párménió testvérhúga, szépségére méltatlanul büszke, elcsúfított önképzavaros liba – Csokonai drámájára utalva –, egy Dorottyoid. Számára a külső kellem maga a filozófia. Az okoskodás, a filozofálgatás méreg. Így valójában ő a filozófiamentesség filozófusa. Egy igazi kerítőnő, aki éppen a primitivizmusából kovácsol erényt, vagyis ő generálja a happy endet. A paraszti esze ugyanis rávezeti, hogy az erényesen okoskodó „nekem senki sem jó” Szidalisz (Tenki Réka), és a hasonló magaslatokból nőt nem látó filozófus bátyja összepasszoltatható. Így a két „túlnézek a partneremen” figura, ott a távolban meglátja egymást. Igen mulatságos a már-már Karády Katalinos mélységből megszólaló Eresztra (Fullajtár Andrea) özvegy nemes asszony karaktere. Eresztra özvegyi fájdalompózában tetszelgő, lassan lépdelő rangdáma, akinek minden mozdulata betanult koreográfia szerint működik. Az ölelés, a szeretet, még a 2-3 fokon emberi érzék számára felfoghatatlan szenvedély is. Nem véletlen, hogy a vacsorára pávaruhában érkezik, még az ájulása is szép szabályos, és jógaszerűen kitartott.

A díszlet segíti a mozgásokat. Egy látszólag homogén kerítésen nem tudod hol és ki léphet be és ki, viszont az az érzésed, hogy bárhol bármikor megtörténhet bármi. A karakterek erősen elkülöníthetőek, viszont Párménió realisztikus ábrázolásával valahogy számomra mégis csak azt üzeni a rendező, hogy azért a filozófia mentheti meg a világot. De lehet, hogy ez egy olyan fajta kettős csavar, amelyen nekem is illene kicsit többet filóznom, vagy csupán paraszti ésszel hagyni az egészet, és zabálni egy jót.

Fotó: Dömölky Dániel